Angyali történet

 

 

Nem én írtam, de szép...



 


Tavaszodott. Erőteljesen. Hetek óta részegítő aromákkal vonta be a várost a kikelet. Lelkében ilyenkor még inkább tombolni szokott a szeretetvágy. Most napok óta mégis valamiként takarékon lángolt. Elég csúnyán kedvét szegte nemrég egy felemás történet. Gyanútlanul ment el egy régi hűséges olvasójával megbeszélt találkozóra, hogy egy kis rosszkedvű összeszólalkozást rendbe tegyenek. Sose látta, még fényképen se. Egyszer megköszönte, hogy oly hűségesen olvasgatja őt, mire az olvasója kreditpontokat vett és megírta neki válaszul élete első emiljét. Néha beszélgettek. Kedvesen, de tét nélkül.

Éppen a táskájában keresgélte a telefont, mikor az autó ablakát megkocogtatták. Magas, sudár férfi mosolygott rá. Azonnal megdöbbentette az a mosoly. Egy fagyi mellett beszélgettek aztán. Sok-sok mindenről. Közben az asztalocska felett végig ott sugárzott, viszonzottan, az a mosoly. Félidőnél gondolta tán először, hogy szeretné még látni ezt a férfit... és már nem csak olvasójaként. Amikor elváltak, kapott tőle egy könyvet... Angyalos könyvet. Az angyalokról, akikről már amúgy is néha, érintőlegesen, beszélgettek. Ölébe tette és akaratlanul megsimogatta a könyvet... és ahogy a férfi távolodott az autótól, már tudta, látni akarja még azt a mosolyt. A férfi szinte azonnal megfordult, szemében, ajkán, arcán az az angyali mosoly ragyogott.

Egy hét múlva találkoztak megint. Sok apróság miatt kedvetlenül ment el a találkozóra. Szomorú, szinte őszies idő volt aznap... elmenekült a városból a tavasz. Amint a férfi beült mellé az autóba mégis határtalan nyugalom és béke kerítette hatalmába és a kis presszóasztal mellett már magától értetődő összetartozással húzódott a közvetlen közelébe, az aurájába a férfi... és ő cseppet sem bánta. Magától értetődő lett az a pár leheletnyi csók is, amit futólag egymásnak adtak, amikor kiderült, a férfi születésnapja van, és ő - bár díszcsomagolás és masni nélkül - lett a születésnapi ajándék. Ajándék, amit hónapok óta kért a férfi az angyaloktól, akikkel személyre szóló kapcsolatot épített már oly rég. Hirtelen érthetővé vált az a mosoly. Angyali mosoly az tényleg, mert angyalokkal paktál az, akinek arcán oly gyakorta és annyira őszintén, mélyről fakadóan jelenik meg.

Nem hitt teljesen az angyalokban. Soha semmiben sem hitt még életében teljesen. Csak a saját, különbejáratú őrangyalában, a harminc évesen elvesztett férjében. Nem hitt teljesen az angyalokban, de nem is tagadta létezésüket soha. Most érezte, elhitte és átérezte, őt tényleg kérték, és őt tényleg a férfihez vezették, ő lett az ajándék, és őket egymásnak szánták fentről. Minden apró, addig hihetetlen és érthetetlen puzzle-darab a helyére került... és így volt ez később is... hónapokon keresztül. Mindennek megvolt az oka... és minden jót még olajozottabbá tett a fentről jött elrendeltetés. Egyre inkább és maradéktalanul hitte a csodát.

Sokáig ültek akkor este még egymáshoz simulva, egymásban gyönyörködve az éjszakában, kint a parkban. Addigra már megint csillagos tavaszi égbolt borult föléjük és bódító lehetettel vették körül őket a fák. Sorsuk megpecsételődött. Hiába voltak ők két egymástól oly messzire eső világ, két annyira más karakter, életfelfogás, múlt, kultúra, szokás... hiába volt sokszor már az elején is ezer nehézség, könny... a szeretet közöttük, a kapott csoda, mindig minden felett győzött.

Kívülről nézve az idillikus pillanatok, órák, napok akár giccses, túlfűtött képek sorát idézhették, kicsit olykor akár hihetetlenül. Egy ciklon, egy orkán szelídült édes kis szellővé.. hajladozott megadóan és alkalmazkodva a tengernyi nehézség között és egy magányos farkas tanult, olykor nagyon bice-bócán, "társul". Sok volt a nehézség. Mindig. Az első pillanattól kezdve. Hisz tűznek és víznek kellett megtanulnia egymást nem elpusztítani, hanem kiegészítenie, megerősítenie. Olykor az égig csapott fel a sistergő gőzpára, ahogy tűz és víz, egy-egy önérzetesebb tusában, egymásnak feszült... aztán megint kisütött és minden gőzt, könnyet felszárított a nap. Két ember szerelmes mosolya.

Hányszor érezték, fentről megint le-lenyúlnak, eligazgatnak szinte már hihetetlen aprólékossággal néhány élethelyzetet, hogy nekik és a továbblépésnek kedvezzenek.
Hányszor megoldódtak addig, máskor lehetetlennek, kibogozhatatlannak, túlléphetetlennek tűnő, bizonyuló helyzetek. Itt mindenre volt mindig megoldás. Elég volt egy mosoly.. egy leheletnyi csók... Mázsás kövek tollpiheként azonnal tovagurultak... Ragyogott az ég... de az eget elboríthatta akár sötétséggel fenyegetőző vihar is éppen ... ha az a két mosoly összevillant, tehetetlenné vált az élet bármely kegyetlen próbálkozása is ellene.

De az emberi lélek gyarló, még ha angyalpor érinti is meg. A nyár még tombolt, tudván, hogy már nem sokáig tombolhat... mikor augusztus közepén minden igyekezet ellenére, a sok felhalmozódott sérelem, nem jól megbeszélt problémák, éles különbözőségek, néhány most-már-nem-engedhetek-ebben-is megfontolás folytán egy napfényes délelőtt valahogy hirtelen elsötétedett mégis szurokfeketére az ég.

Kimondta a szót. A halálos ítéletet. Akkor úgy hitte helyesnek, pedig addig mindig tudta és nem csak hitte, ők már örökre összetartoznak, öreg korukban ő majd ott fog élni mellette, abban a távoli, csendes kis faluban és mellette szeretni fogja azt a csendet és azt a békét, ami ott van, és ami számára egész életében lehetetlenül távolinak tűnt pedig mindig is. Most, a kimondott végszó után szakadék keletkezett és csend lett. Sivár, síri csend. Nem az a puha, simogató csend, amit megszeretett ott a faluban. Ez bántóan kongó, kilátástalan nehéz csendként ólommal vonta be a létet. Csak halk, keserű, fájó gyászzenét hallgatott a lélek is ott bent.

Két hónapig tartott a csend. Egyik fél se törte meg. Hány keserves órát élt meg mindkettő. Hányszor hasított késként szívükbe a hiány, a szomorúság, a veszteség. Hányféleképpen próbált feledni, menekülni egyik és másik is. Mindkettő néha már azt hitte, sikerült.

Egy semmiség elég volt mégis, hogy feltámadjon, mikor már azt hitte, végérvényesen nehéz kövek alá rejtette, meg nem ölte persze... de ártalmatlanná tette. Ahonnan majd egyszer egy nap előveszi, leporolgatja.. és szíve legféltettebb, legszebb égi zenével őrzött zugába belesimogatja... megőrzi örökre.

Kirobbant hirtelen a kő alól az elfojtott, önmaguknak is letagadott érzés. Csak egy picinyke mozdulat volt, a véletlen hozta össze... egy apró alkatrész akadt csak el, ketten kellett, hogy kimozdítsák.. és mikor kimozdult, az a két mosoly önkéntelenül összevillant. Azonnal nyomtalanul szerteszét gurultak a kövek.

Mégis az agyára akart hallgatni. Tovább menekülni. A könnyebbet választani. Feltételeket szabott a feltétel nélkülinek. Elkezdődött a hosszú huza-vona, a se veled se nélküled. Aztán megint, mikor már pedig a nem volt a sokkalta erősebb, egy pillanat alatt leomlott a fal.

Fentről kellett, hogy beavatkozzanak. Előtte gondolta éppen, hogy mennyire kilátástalan, hogy jobb is így, hisz soha többé nem lenne, nem lehetne már úgysem az, ami volt. És mégis, ezután, szinte önkéntelenül mondott ki egy teljesen ellenkező előjelű mondatot, ami - ő sem értette - honnan jutott hirtelen eszébe. És egy szemvillantás alatt az éjszakai sötétségű őszi estében kisütött a nap. Felhőtlen volt minden. A két mosoly is. Napokig ragyogott az ég és szállt a lélek.

Hirtelen, meglepetésszerűen tört rájuk a baj. És a bajt, sokan nem tudják jól fogadni. Ezek szerint ők sem. A baj akkor is elválaszthat, ha a bajnak van a legnagyobb összekötő ereje is. Most két ember baja késéles határvonalat húzott. Most először a másik, a férfi akaratából. Megfagyott. Tudta, már csak egy csoda segíthet, hisz a férfi még addig soha ki nem mondta: vége. Most, mikor mindkettőjüknek a másik lehetne az egyetlen kapaszkodó, amitől könnyebb a baj és elviselhetőbb a küzdelem, a férfi belemenekül a régi, megszokott, talán még túl is misztifikált magányosságába. Elzárja magát mindentől, mert azt hiszi úgy könnyebb.
És konoksága miatt akkor se tér vissza léptein majd, ha esetleg rátör, mennyivel könnyebb lenne minden kéz a kézben.

Most tényleg kilátástalanná vált minden. Nem is értette, hogy talált mégis békére. De érezte, úgy lesz, ahogyan lennie kell. Ha a másiknak tényleg könnyebb egyedül, meg kell értenie. El kell fogadnia, akkor is, ha elfogadhatatlan. Akkor is, ha egyre inkább azt érzi, összetartoznak és támasz akarna lenni mindenképp a bajban.

Ez most mégse az ő meccse. Nagyon keveset tehet csak. És azt mind meg is tette. Nem is várt igazán már és még semmit... mikor egy héttel később megcsörrent a telefon és nem csak azonnal tudta, ki fog a vonal másik végéről beleszólni, hanem azt is, semminek sincs vége. Talán csak egyfajta, önsors elleni küzdelemnek.

Nem szólalt meg a szeráfok kórusa... nem terítettek eléjük virágszirom szőnyeget... nem múlt el minden nehézség, akadály... ezer probléma vár még rájuk.. ezer megtorpanás... de talán mindenképpen és most már egy percre sem feledhető módon győzött az összetartozás-érzet... a tudat, hogy végesincs és nem is lehet sose az angyali történetnek...