PÓTVIZSGA SZERETETBŐL


A Mester nagy iskolájában
Ma szeretetből pótvizsgáztam.
Tanítóm előtt remegve álltam...
Az első vizsgán én megbuktam.
A tételt bár kívülről tudtam,
De gyakorlatban előre alig jutottam.


Szeretem én, ki engem szeret,
Minden jó embert, akit csak lehet,
De az ellenségemet?
Aki megrágalmaz, kinevet,
Ad mindenféle csúf nevet,
Gyaláz és megaláz engemet?

Ilyet nem tudok szeretni! Nem!
És ezt húztam ki a tételen,
„Hogy az ellenségemet is szeressem!"
Szereted-e? - Kérdezte tanárom,
Az én Mesterem és Megváltóm.
- Nem tudom, hiába próbálom!

Szelíden mondta, de erélyesen:
- Pótvizsgára mész, és ha mégsem
Tanulod meg, megbuksz egészen.
A szeretet nehéz tétel,
A legtöbben ebben buknak el,
Mert aki bánt is, szeretnünk kell!


De mesterem tovább tanított,
Különórára magához hívott,
Szeretetével sokat kivívott!
Mutatta kezén, lábán a sebet,
Hogy mennyit teremt a szeretet,
Eltűri a kereszt-szegeket.

Eltűri a gúnyt, a gyalázatot,
Töviskoszorút, s nehéz bánatot.
A dárdaszúrást, mit értem kapott,
így tanított, szívem felrázta.
Látta, hogy hajlok a tanításra,
Szeretetét szívembe zárta.

És most pótvizsgáztam belőle.
Ott volt az ellenségem is.
Gúnyos megjegyzést kaptam tőle,
De én szeretettel feleltem,
S e szeretettel őt megnyertem...
És a pótvizsgán általmentem.


Tovább tanulok, tovább megyek,
Vannak „szeretet-egyetemek".
Magasak, s mégsem elérhetetlenek!
Mert más tudományt sokat tanulhatok,
Megcsodálhatnak, úgy vizsgázhatok,
Ha szeretet nincs bennem: SEMMI VAGYOK!